Egy kis hun történelem VII.

A hun nagyhatalom II.

Bleda nagykirály kora

      Ruga nagykirály halála után látszólag zökkenőmentesen zaljott le a trónutódlás. Az örökösödési rend értelmében az új nagykirály Mundzsuk fia, Bleda lett. Bleda mellett kezdettől fogva feltűnik öccse, Attila, aki a keleti és az al-dunai hun területek fejedelme lett. Ruga Tisza-vidéki orduját Bleda foglalta el, kiépülése az ő uralkodásának idejére tehető. Attila orduja 434-444 között a mai Bukarest-Ploiesti térségében, Bazau táján volt, melyet a Keletrómai Birodalomból Scythia Minor/Dobrudzsán át lehetett legrövidebben elérni. 

      A Ruga élete végén kirobbant viszályt a Keletrómai-Birodalommal Bleda fényes diplomáciai győzelemmel zárta: 435-ben megkötötte a Margiusi békét, melyben a Keletrómai-Birodalom vállalta, hogy nem szövetkeznek többé a hunok "barbár" ellenségeivel, évi 700 font aranyat (közel 229 kg) fizet a hunoknak (az eddigi adó duplája!), kötelesek voltak 8 arany solidusért kiváltani a római foglyokat, kötelezték magukat közös nyilvános piac nyitására, és végül, tartoztak valamennyi hun dezertőrt kiadni, akik keletrómai területre menekültek. Ez utóbbi arra utal, hogy hatalmi harcok lappangtak a háttérben....

     439-ben a vandálok elfoglalták Karthagót, jelentős hajóhadat zsákmányoltak, mellyel megtámadták Szicíliát. 440-ben mind a kelet- és a nyugatrómai birodalom is Szicília megsegítésére jelentős haderőt vezényelt a térségbe. E hírre a perzsák azonnal támadást indítottak a a Keletrómai Birodalom ellen, Armenia megszerzésére. A maradék hadsereget a keletrómai területeken ellenük csoportosítottál össze. A hunok sem hagyhatták ki a kínálkozó lehetőséget, a békeszerződése ellenére Bleda megtámadta Castra Constantiát az utolsó keletrómai erődöt a Duna hun oldalán. 440 őszén Bleda elfoglalta Viminaciumot (ma Kostolac), Margust, Singidunum/Belgrádot, a következő évben pedig Sirmium/Mitrovicát, ezzel meghódítva Pannonia Secunda tartományt. 

        Eközben Attila azt latolgatta, beavatkozzon a háborúba vagy sem... Megzsarolta a császárt, ha nem fizetik ki a háború kezdete óta elmaradt adókat, ő sem tartja vissza a seregét. Fő követelése mégsem ez volt, hanem néhány hun herceg kiadatása. II. Theodosius elutasította a hun hercegek kiadását, ezért Attila átkelt az Al-Dunán és rátámadt Ratiaria/Ascar városára, az Al-Duna-vidék kulcsára. A Bledával egyesült hun seregeknek sikerült elfoglalniuk Naissus/Nist, Serdica/Szófiát, Philippopolist. Mindössze Hadrianopolis/Edirne és Heracleia/Iregli verte vissza a hun támadást. A siker óriási volt,  a hun hadak már Konstantinápolyt fenyegették. A tarthatatlan helyzet miatt visszarendelték Szicíliából  a vandáloktól megtépázott, kimerült keletrómai hadsereget, és Aspar vezetésével Chersonnesoson (Gallipoli) megütköztek a hun sereggel. A vereség elsöprő volt, II. Theodosius kénytelen volt Aspar útján békét kérni. 

   A béketárgyalásokat Anatolius senator, a Birodalom keleti hadseregének főparancsnoka vezette. A 443-ben megkötött ún. Anatolius első békéje súlyos terheket rótt a Keletrómai Birodalomra: az évi adót, az addigi háromszorosára, 2100 fontra emelték, a hunok szerint a "rómaiak hibájából" kitört háború3 éve alatt elmaradt adókat egy összegben követelték és kapták meg (6000 fontot, közel két tonna aranyat!!), a hadifoglyok kiváltásának tarifáját 12 solidusra emelték, sőt, ha egy római fogoly megszökött a hunoktól, és a rómaik nem fizetik meg a kiváltásának árát, kötelesek voltak visszaküldeni.

     Attila megostromolt egy nem túl jelentős erődvárost Asimust, melyet nem sikerült elfoglalnia.Követelte, hogy büntessék meg a várost és lakóit, különben nem írja alá a békeszerződést. Követelte, hogy adják ki a hun foglyokat, illetve a városka által kiszabadított római foglyok után járó váltságdíjat - ezzel külön pénzt követelt tőlük. A tárgyalások megakadtak, Attila végül kénytelen volt engedni, beérte azzal, hogy az asimusiak nagylelkűen szabadon bocsátottak két hun foglyot. Olyan tekintélyvesztés volt ez, melyet nem nagyon lehetett elfelejteni.

A 440-443. évi háború Bleda sikere volt. 443-tól 449-ig a hunok mintegy 20.700 font aranyhoz (közel 10 tonna!) jutottak,és a sikert szabályos, mindkét fél által aláírt békeszerződés biztosította. Attila a szerződésben biztosított járandóságot már egyetlen fonttal sem tudta tovább emelni, sőt, élete utolsó négy esztendejében teljesen el is veszítette.  

A hun birodalom elérte legnagyobb európai kiterjedését. 

A következő rész: Attila nagykirály, a hun birodalom szétesése

Lásd még: Bóna István: A hunok és nagykirályaik

Egy kis hun történelem VI.

A hun nagyhatalom I. 

Ruga  nagykirály kora

A 400-412 között vívott csaták után a hunok ismét eltűntek a dunai határoktól, visszahúzódtak szállásterületükre a Don vidékére. Ekkor a hun hatalmi politika még eurázsiai jellegű volt. 515-420 között Perzsia ellen viseltek háborút, ám erről kevés forrás maradt fent, leginkább csak a régészeti leletek beszélnek: a hun sírokban gyakoriak a szasszanida ötvöskészítmények, a szasszanida, kusán, baktriai sőt indiai aranypénzek. Minden bizonnyal nem volt sikertelen a hadjárat.

422-ben ismét feltűntek az Al-Dunánál, azonnal megtámadták a Keletrómai Birodalmat, betörtek Thrákiába. Rugának a hun nagykirályok közül elsőként sikerült egy olyan békét kicsikarnia, mely szerint a keletrómai kormányzat évi 350 font arany tributummal (1 font = 0,327 kg, 350 font = 114,45 kg ) váltotta meg a békét. Ezzel megindult egy aranyfolyam a hunokhoz, mely megteremtette a hun aranykort. 

Flavius Aetius

423-ban meghalt a Nyugatrómai-Birodalom császára: I. (Nagy) Theodosius fia, Honorius. A nyugatrómai kormányzat elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a Theodosius-ház uralmának és ezzel együtt a Keletrómai-Birodalom gyámkodásának, ezért egy itáliai szenátort, Iohannest kiálltottak ki császárrá.  424-ben I. Theodosius lánya, Galla Placidia unakaöccse a keletrómai császár II. Theodosius támogatásával támadást indított Ioannes ellen. Aetius - a 410-es években mint birodalmi túsz élt a hunok között - Iohannes parancsára személyesen sietett Ruga nagykirályhoz, és kért segítséget a keletrómaiak és Galla Placidia ellen. Ruga nem kevés aranyért nagy erőket bocsátott rendelkezésére, ám  sajnálatos módon még mielőtt a sereg a nyugatrómai császár megsegítésére megérkezett volna, Iohannest elfogták, és válogatott kínzások közepette megölték. Mindössze 3 nappal később Aetiusz hun kíséretével belovagolt Rómába.

Arcadius keletrómai császár érméje

Honorius nyugatrómai császár érméje

Honorius I. Theodosius kisebbik, másodszülött fia volt, 384-ben született. Theodosius, aki gyakorlatilag az utolsó császár volt, aki a birodalom mindkét felét magáénak tudhatta rövid időre, a birodalmat két fia, Arcadius és Honorius között osztotta fel, Arcadiusnak juttatva a keleti, Honoriusnak pedig a nyugati birodalomrészt. Honorius 11 éves korábban, 395-ben lett a nyugati birodalom ura, Theodosius halála után. Ez az évszám a birodalom végleges kettéválásának időpontja is. Bátyja, Arcadius későbbi fia II. Theodosius keletrómai császár lett. 

Galla Placidia fia, a gyermek III. Valentius nevében kiegyezett Aetiussal: megerősítették a Ioannestől kapott rangját, nagy birtokadományokban részeszült, de hogy eltávolítsák a közelből megkapta a Gallia katonai főparancsnoka rangot. Az Aetiussal érkező hun seregnek Galla Placidia kénytelen volt megköszönni a "segítséget" és ugyanannyit fizetett azért, hogy menjenek haza, mint Aetius, hogy jöjjenek... Aetius felemelkedése pedig még csak most kezdődött.

Talán még Ioannes és bizalmasa Aetius, vagy már III. Valentius a segítségekért cserébe felajánlotta Valeria Ripensis tartományt a hunoknak. Ezzel az eseménnyel függ össze a hun birodalom új központjának kialakítása: a Tisza középső vidékén a Körös és a Maros folyók között kezdték el a hunok az új királyi ordut kiépíteni. 

Közben Aetius remekül kihasználta hun üzletfeleit: 425-427-ben a vizigótokat verték vissza, 428-ban a frankokat kényszerítették hűségre. 429-ben Ruga testvére Oktar a burgundokra támadt, és ebben a kétes sikerű hadjáratban hunyt el. Aetius sikerei viszont már szúrta ellenségeinek szemét: 429-ben eltávolították pozítiójából és felfelé buktatták: a hadsereg főparancsnokává nevezték ki. Az  elgondolás szerint Aetius csak egy  névlegesnek szánt pozíciót kapott volna, ő azonban azonnal kihasználva helyzetét megszilárdította a felső-rajnai és a felső-duna határvédelmet. 

Galla Placidia

432-ben Galla Placidia megfosztotta a főparancsnokságtól. Aetius előszőr Rómában próbált támogatókat szerezni, majd fiával együtt előbb Dalmatiába, onnan pedig a hun udvarba menekült. Ruga ismét kisegítette Aetiust és visszakísérte Rómába, szétverve a császári sereget. Aetius visszakapta a főparancsnoki rangot, és a legmagasabb méltósággal, patriciusi ranggal ruházták fel, majd mint ha mi sem történt volna, folytatta Gallia megtisztítását. Nem sokkal később hunyt el Ruga nagykirály, a segítségért a számlát már az új nagykirály Bleda és testvére Attila nyújtották be: Aetius átengedte Valeria és Pannonia Prima provinciát, ezzel a hunok megszerezték a Nyugat-Dunántúlt is. 

437-ben a burgundok betörtek Galliába, Aetius ismét hun barátaihoz fordult: a hun segítség "túl jóra" sikerült, szinte mind egy szálig lemészárolták a burgund sereget, Gundahar királlyal együtt. A megrázó vereség beleivódott a germán népek emlékezetébe, és hősköltemény született belőle: a Nibelung-ének.

Következő rész: A hun nagyhatalom (II. rész), Bleda nagykirály

Forrás: Bóna István - A hunok és nagykirályaik

Egy kis hun történelem V.

A Római Birodalom és a hunok kapcsolata

Az előző bejegyzés ott ért véget, hogy a hunok közel 20 évre észrevétlenek maradtak a Dnyeszter menti csata után, és csak akkor tűnnek fel ismét amikor a birodalom a legsebezhetőbb: polgárháború tör ki a keleti és nyugati birodalomrész között, a határok keleten és az Al-Dunánál őrizetlenek.

395-ben a hunok két irányból támadtak: először a befagyott Al-Dunán át a moesiai síkságra törtek, egészen az Alpokig kalandoztak, a másik irányban pedig a Kaukázuson át Kis-Ázsiára támadtak. (Képzelhető, micsoda elképesztő felderítő munka történhetett a hunok részéről hosszú éveken keresztül.) A támadás hírére az I. Theodosiust kísérő vizigót uralkodó Alarik azonnal hazatért csapataival az Al-Duna menti szállásaira, felpakolták családjaikat, és gyors iramban délre a Birodalom belseje felé menekültek. A hunok ismét vissza húzódnak, nem foglalnak el jelentősebb területeket. 

Mind a vizigót mind az osztrogót csapatok elképesztő pusztítással "hálálta meg" a Birodalomnak, hogy befogadták őket. 400-ban Gaina osztrogót zsoldosvezér elfoglalta magát Konstantinápolyt is, kirabolta a bankokat, felgyújtotta a császári palotát. Elkövette azonban azt a súlyos hibát, hogy megpróbált elfoglalni egy katolikus templomot (ő maga arianus volt), és a felbőszült tömeg a serege felét utcai harcokban agyonverte...Gaina a megmaradt seregével elmenekült, az Al-Duna északi partjára. Itt teljesedett be végzete: Uldin hun vezér csapataival meglepte, és újévi ajándékként Gaina fejét Konstantinápolyba küldte. Arcadius császár (395-408) gazdag ajándékokkal fejezte ki háláját. 

Alarik vizigót király Gaina bukásának és kivégzésének hírére ismét beljebb vonult a birodalomban és megpróbált Itáliába is betörni. Itt azonban Stilicho nyugatrómai fővezér és az általa felfogadott hun-alán csapatok 401-ben két ízben is alaposan megverték Alarikot és kitessékelték Itáliából, akik Pannonia és Dalmácia közé, a Dinári-Alpok védelmébe húzódott vissza. 

A hunok állandó jelenléte miatt általános pánik tört ki a Kárpát-medencében. Szarmaták, vandálok, sveb-quadok és gepidák ezrei menekültek római területekre. Gyakran hunokkal nem is találkoztak, a hunok osztrogót előőrse, vagy segédcsapatai gyakorlatilag "benyomták" őket a Nyugat-Római Birodalomba. 

A vandál Radagaisus 406-ban az Alpokon át betört Itáliába. Stilicho nyugatrómai fővezér a helyzet végleges megoldására ismét a hunokat kérte fel, pénzt és zsákmányt ígérve. Uldin és Stilicho csaptaival Közép-Itáliában utolérték Radagaiust, körbezárták és megsemmisítették. Itália megmenekült, viszont a hadseregek átcsoportosítása miatt a Rajnai határ védtelen maradt. Ezt használták ki a vandál, az alán és a sveb sereg, és elözönlötték Galliát. A vandálok egy része meg sem állt Afrikáig, és Karhtago területén alapítottak királyságot, másik részük a sveb-quadokkal együtt a Duna völgyében vonultak a Rajna irányába.

Stilicho haláláig (408) egyfajta kölcsönös együttműködés állt fenn a Birodalom és a hunok között. A nyugatrómai kormány szoros szövetségi és "baráti" kapcsolatot épített ki a hunokkal, melynek záloga volt például a hunokhoz túszul küldött Aetius. A nyugatrómai-hun szövetség egészen 450-ig fennmaradt. 

408-ban elhunyt a Keletrómai-Birodalom császára Arcadius, trónját mindössze hét éves kisfia, II. Theodosius (408-450) foglalta el. Uldin még ebben az évben megtámadta a Keletrómai-Birodalmat, felégette az Al-Duna északi partján álló ellenerődöket: Desát, Hinovát, Drobeta/Turnu Severint, Dierna/Orsovát, Gorneat, csellel elfoglalták Castra Martist (ma Kula, Bulgária). A kelet-rómaiak visszafoglalták 409-ben Castra Martist, kijavították a felégetett ellenerődöket és újraszervezték a hajóflottát, Uldint ezzel az Al-Duna északi partjára szorítva. 412-ben végül békét kötött a Keletrómai Birodalom Karaton hun nagykirállyal, a szövetség és barátság már soha többé nem állt helyre a hunok és a Birodalom keleti fele között. Az első szervezett hun támadás a Keletrómai-Birodalom ellen legnagyobb "pozitvuma" az volt, hogy a támadás hírére a kormányzat elrendelte a Konstantinápolyt védő falak építését. A 413-ra felépített theodosiusi falak oltalmazták Konstantinápoly/Bizáncot több mint egy évezreden át. 

Miközben a hunok hadban álltak a Birodalom keleti felével az addig a hunokkal sakkban tartott vizigót Alarik sem maradt tétlen, 408 októberében gyakorlatilag besétált Rómába és átvette a hatalmat. A Ravennába bezárkózó Honorius császár egy ideig meg tudta őrizni tekintélyét és hatalmát azzal a hamis hírrel, hogy 10.000 hun lovas van úton a megsegítésére, amikor azonban kiderült a hír valótlansága, Rómát gyakorlatilag kifosztották. 

Következik: A hun nagyhatalom: Ruga és Bleda nagykirályok kora.

Egy kis hun történelem IV.

A 376. évi vihar

376. nyarának vége felé kezdett szállingózni a hír, hogy a Kárpátok és a Volga között elterülő hatalmas síkságon rémisztő események zajlottak le. Egy addig ismeretlen ellenség erős népeket igázott le, megdöntötte a keleti- vagy osztrogót Hermanarik birodalmát. Az osztrogótok két részre szakadtak: egy részük Gesismundus vezetésével hun vazallusokká váltak, másik részük Vinitharius vezetésével ellenálltak. 

A mai Románia területén megtelepült vizigótok királya Athanarik úgy döntött felveszi a kesztyűt a hunok ellenében, minden bizonnyal meg volt róla győződve, hogy népét keményebb fából faragták mint keleti testvéreiket. Alapozta ezt arra, hogy évekig sikeresen ellenálltak a Kelet-Római Birodalom hadseregének, sőt magának a császárnak is. Valens császár 369-ben a Duna közepén egy hajón tárgyalt Athanarikkal, példátlan skandallum és megaláztatás volt ez rá nézve. 

Vizigót melltű a madridi
Nemzeti Régészeti
Múzemból

Athanarik a vizigót seregével országának keleti határához, a Dnyeszter meredek partjához vonult, és ott állította fel védelmi vonalait. Táborát szekerekkel és földsáncokkal erősítette meg. Nem tartott meglepetéstől, hisz nemcsak a folyó védte, de egy erős előhadat is felállított a folyó előtt 30 kilométerre. Amivel nem számolt, az a hun harcmodor.... A hunok nemes egyszerűséggel megkerülték az elővédet, és átkeltek a folyón. A gótok számára lőtávolon kívül fegyelmezett lovascsapatok köröztek, parancsra egyszerre lőtték ki nyilaikat. A vizigót hadsereg nagy része szinte közel harc nélkül semmisült meg. A vizigótokat az mentette meg a teljes megsemmisüléstől, hogy a tábor egy erdő közelében feküdt. Az erdőbe menekülő gótok mindenüket hátrahagyva mentették az életüket, Athanarik és kísérete a Kárpátok irányába menekült, a serege nagy része dél felé. A megvert, szétzilált sereg bebocsátást kért az addigi legnagyobb ellenségükhöz, a Kelet-Római Birodalomba, 380-ban maga Athanarik is személyesen alázkodott meg a bebocsátásért Valens utóda, I. Theodosius császár előtt. Ugyanekkor az osztrogótok legitim uralkodója a gyermek Viderich (Hermanarich fia) megmaradt követőivel szintén bekéredzkedtek a Birodalomba. 

A hunok ekkor még láthatatlanok maradtak. A 370-es években megtámadták és legyőzték a Volga-Don-Kaukázus közt élő iráni pásztornépet, az alánokat. Az alánok híres lovasharcosok, de nem lovasíjászok voltak. Egy részük szintén nyugat felé menekült, csatlakozva a Balkánra menekült gótokhoz, másik - nagyobb - részük viszont a győztesekhez csatlakozott és ők lettek a hunok első európai "segédnépe".

A 376. évi nagy pusztítás után két évtizedre eltűntek a hunok a rómaiak közvetlen látóteréből, a Kelet-Római Birodalmat lefoglalta a birodalom belső területeit pusztító gótok és alánok megzabolázása. Akkor tűntek fel újra, amikor a legvédtelenebbé vált a birodalom: polgárháború tört ki a nyugati és a keleti birodalomrész között, I. Theodosius császár kivonta a keleti tartományokból a seregeit, és a moesiai  határőrzést ellátó vizigótokkal az Alpokon át az ellencsászár ellen vonultak. A határok keleten és az Al-Dunánál teljesen őrizetlenül maradtak, ezzel kihagyhatatlan lehetőséget biztosítva a hunok számára. 

Lsd: Bóna István: A hunok és nagykirályaik

Egy kis hun történelem III.

A hunok eredete, az ázsiai hunok

 A hunok a feltételezések szerint a  hsziungnuk (hiungnuk) leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. (Kínaai: 匈奴, pinjin: xiōngnú, egykori ejtése kb.: hiungnu, közelítő mai kiejtés: hsziungnu.) A hsziungnuk birodalma a Kr.e. 3. századtól a Kr.u. 2. századig állt fenn. Állandóan hadban álltak a kínai fejedelemségekkel, ami a kínai nagy fal felépítéséhez is vezetett. 

Kr.e. 318-ból ismert az első tudósítás a hsziungnukról. Kína területén ekkor 7 fejedelemség osztozott, állandó háborúskodásban álltak egymással. A hsziungnuk ekkor Mongólia, Belső-Mongólia területén éltek.

Kr.e. 221-ben Csin-Si Huang-ti egyesítette a kínai fejedelemségeket és császárrá kiáltotta magát. Hadseregreformot vezetett be, mely során a kínai katonákat hsziungnu mintára ruházta, sőt a rangjelzéseket is átvette (tollak, cikádák).

Sze-ma Csien ( (hagyományos kínai: 司馬遷, , pinjin:Sima Qian, Kre.e. 145 vagy 135 - Kr.e. 86.) a kínai történetírás atyja Kr.e. 104-97 között megírta a Történetíró feljegyzései (史記 vagy 史记, Shiji / Si-csi) című munkáját. Műve Kína történetét öleli fel a Sárga Császár (Huang-ti) ideje és Vu császár közt eltelt több mint két évezredet. A könyv öt részből áll, az ötödik könyv 110. fejezetében részletes leírást adott a hsziungnukról: leírta a hsziungnuk életmódját, viselkedési szokásait, vezéreik tetteit, harcmodorjukat, a hsziungnuk és a kínai császárság közti eseményeket. Sze-ma Csien kortárs volt, és viszonylag objektív. A 110. fejezetet 4 részre bontotta, az első három rész viszonylag objekív tényeken alapul, a negyedik viszont a saját szubjektív véleménye.

Az első ismert hsziungu uralkodó (sanjü) Toman vagy Touman,  majd a fia Mauton (Kr.e. 209-174). Maotun elsőszülöttként a trón várományosa volt, apja azonban másik fiának szánta a trónt, ezért Maotunt a jüecsiknek adta túszul, majd a jüecsikre támadt. Maotun csak nehezen tudott megszökni, és a történtekből elég hamar világossá vált számára, hogy apja meg akarja öletni. Sikerült sokakat maga mellé állítani, végül egy hsziungnu nyíl végzett apjával, s övé lett a hatalom. Egyesítette a hsziungnu törzseket, és legyőzte a környező nomád népeket, sőt  Kr.e. 200-ban az ellene támadó a kínai császárt is. Ahogy maga írja a kínai császárnak Kr. e. 174-ben kelt levelében: „Mindezen népeket hunná tettem, és az összes íjász népek egyetlen családban egyesültek.”

Kr.e. 1. században polgárháború tört ki a hsziungnuk között. Kr.e. 62-ben kihalt Mauton dinasztája, Hohansza az új dinasztia megalapítója még az egységes hsziungnu birodalom vezetését vette át. Chih-chih azonban szintén hatalmat akart ezért segítséget kért a kínaiktól. A kínai Han-dinasztia boldogan beavatkozott, a hsziungnuk Kr. e.  Chih-chih végül kivált az egységes hsziungnu birodalomból és nyugat felé vezette törzseit. A polgárháború így is állandósult, Kr. u. 48-ban az ázsiai hszingnu birodalom két ágra - északi és déli - szakadt. Az időszakosan északi és déli részre szétváló törzsek északi ága soha nem fogadta el (a déli ággal ellentétben) a kínai fennhatóságot. A fennhatóság elutasítása és a függetlenség megtartásának reménytelensége ösztönözte az északi, függetlennek maradni akaró törzseket, hogy nyugatra vándoroljanak. Ezen első nyugati kiáramlást követte még másik elvándorlás, ami az alapját képezte a hunok európai megjelenésének.

Heftalita harcosok

A hun népnév elsőként egy 311-es nomád támadásról szóló szogd nyelvű krónikából ismeretes, amikor ezt a nevet a szogdok a hsziungnukra alkalmazták. A 350-es években Közép-Ázsia területét (korabeli nevén Tokharisztán - Pakisztán, Afganisztán, Irán északkeleti része, Kazahsztán délkeleti része) egy hódító nomád nép vette birtokába. Uralkodói a Baktriában veretett görög nyelvű pénzérméiken magukat oino néven nevezték, amiből egy hjóno névalak rekonstruálható. Ugyanekkor kínai források is a hsziungnuk közép-ázsiai megjelenéséről és Szogdia ( a mai Üzbegisztán egy része) elleni támadásról értesítenek. A hiungnu, hun, hjóno nevek kétségkívül egy tőről fakadnak, és feltételezhetően azonos népet jelöltek, amint azt a kínai és szogd írásos források tartalmi egybevetése bizonyítja. Amennyiben tehát a hjóno nevű nép azonos volt a hunokkal, akkor a hunok első ismert szállásterülete a közép-ázsiai Tokharisztán volt, ahová a kínai támadások elől vándorolhattak, és ahol jelentős törzsszövetséget alkottak. A korábban itt fennálló alán királyságot (kínai: alan-liao, 阿蘭聊) megdöntötték, és megalapították a fehér-hunok vagy más néven Heftaliták birodalmát. . Az alánok egy része a  Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt előlük, a helyben maradtak pedig feltehetőleg összeolvadtak velük.

 A másik nagyobb szállásterületük ezzel nagyjából egyidőben a Volga vidékén alakult ki, ahová az északi törzsek jutottak el. 375-ben, Balambér vezetésével átlépték a Volgát, és az egész kelet-európai sztyeppeövezetet uralmuk alá hajtva erős birodalmat hoztak létre. Többek között az itt élő alánokat és gótokat is leigázták. Innen az Al-Duna és a Balkán felé folytatták hódításaikat. 

Lásd még:

• Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete. Kerepes, 2006.
• Obrusánszky Borbála:A hun kutatás újabb eredményei Kínában, in: A 75 éves Erdélyi István köszöntése: régészet, történelem, nyelvészet, Magyar Tudomány a Világban Alapítvány, Göd, 2006.
• Obrusánszky Borbála:Hunok a Selyemúton, Masszi Könyvkiadó, Budapest, 2008.
• Bóna István: A hunok és nagykirályaik, Budapest, 1993.
• Obrusánszky Borbála: A hun-magyar rokonság buktatói (kérdezz-felelek a www.mult-kor.hu portálon)
• 
  

Egy kis hun történelem II.

 Hogy néztek ki a hunok?

„Gyermekeiknek mind jártszületésük után késsel mély barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a szőrszálak szokásos időben való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg, és mindenékesség nélkül az eunuchokhoz hasonlítanak. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastagnyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin láthatunk.” Ammianus Marcellinus: Róma története (31.2)

Érdekes, hogy bár a források általában zömök embertípust írnak, a sírleletek nem erre utalnak. Ugyanígy eltúlzott az antik forrásokban a hunok mongolos arcának jellemzése: arcukat alaktalannak látták, mély szemgödrük távol állt egymástól apró szemekkel, lapus arcukból orruk ki sem emelkedik. Jellegzetes mongoloid típusúak valóban voltak köztük – ez minden bizonnyal valóban nagy feltűnést keltett az európai szépségideálhoz szokott szemek számára – de alig több mint a népesség egynegyede. A naptól és széltől cserzett sötétebb arcbőr és a sötétebb haj idegenül hatott a magas, szőke hajú világos bőrű gótok számára. Jordanes Attila-jellemzése melyben a nagykirály külső megjelenését írta le – termete kicsi, melle széles, feje nagy, orra tömpén nyomott, arcszíne rút – nem egyéb, mint egy évszázados toposz, melyben a tényleges kortársak mongoloid-hun jellemzését Attilára alkalmazta.

A kortárs irodalom nem szól a hun-alán mozgalommal széles körben elterjedt koponyatorzításról, csak a hun birodalom bukása után említi Galliában elvetődött hunokkal kapcsolatban Sidonius Apollinaris. Az elég bizonyos, hogy e divatot a hunok exportálták Közép-Ázsiából. A hunok embertani képe kevéssé ismert a vizsgálható hun koponyák alacsony száma miatt, az azonban elfogadott, hogy vezető rétegük nagyrészt mongoloid volt. A kis számú ismert hun koponya közt szintén előfordul a koponyatorzítás. 

Ruházatukat Ammianus Marcellinus rongyosnak, primitívnek írta le. A régészteti leletek, és a hunokat személyesen ismerő kortársak feljegyzéseiből ehhez képest egy teljesen más képet kapunk: egy közép-ázsiai-perzsa kultúrájú, szasszanida-iráni pompát és etikettet kedvelő nép képe bontakozik ki.

A hun viselet fő elemei a lovas népek célszerű viseletének felelt meg: süveg, kaftán, öv, nadrág és csizma. Az ázsiai hunok kínai leírása és ábrázolása, illetve a sírleletek alapján tudjuk, hogy cobolyprémes, cikádadíszes görbe süvegeket, jobbról balra záródó kaftánt, veretes övet melyről a mindennapi felszerelés csüngött (tőr, kés, tarsoly fenőkővel, tűzszerszám), lovaglónadrágot, díszes csizmát (bőrből, prémből és nemezből). A hun harcos megjelenését fegyvere és lószerszáma tette teljessé. A női viselet szinte csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, a párosan viselt fülbevalók, borostyán nyakláncok, sárkányfejes nyakékek. Ritkább lelet a karperec, a gyűrű, gyakoribbak az öv és csizmacsatok, szíjvégek.

Lásd bővebben:

Bóna István: A hunok és nagykirályaik

http://sirasok.blog.hu/2009/05/20/torz_koponyak

A következő rész: 3. A hunok eredete

Egy kis hun történelem I.

                       Források

     A hunokról  hun forrásunk nincs,  csak a velük ellenséges népektől.  A mai modern tankönyveink leggyakrabban Ammianus Marcellinustól idéznek. Ammianus Marcellinus nem látott közelről hun embert. Mondjuk távolról sem…  A nagyállattartó, legelőváltó pásztorkodás szigorúan szabályozott életmódjával az antik világ soha nem jött tisztába. A hunok jellemzésében a korabeli valóság szinte kibogozhatatlanul összeolvadt Sztrabón, Hérodotosz vagy Homérosz által leírt valóságos vagy képzeletbeli északi népekről alkotott világképről: minél hidegebb van, annál barbárabbak az emberek…

"A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl. Gyermekeiknek mindjárt születésük után késsel mély barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a szőrszálak szokásos időben való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg, és minden ékesség nélkül az eunuchokhoz hasonlítanak. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastagnyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin láthatunk. Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. Soha semmilyen épületet nem használnak szállásul, sőt úgy kerülik azokat, mintha a közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának. Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk. Nyughatatlanul kóborolnak a hegyekben, erdőkben, és csecsemőkortól fogva hozzászoknak a hideg, az éhség és szomjúság elviseléséhez. Idegenföldön is csak a legnagyobb szükség esetén lépnek be bármilyen házba, ugyanis fedél alatt nem érzik magukat biztonságban. Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók össze varrt irhájából készítik. Nincs külön ruhájuk a házi és házon kívüli használatra, hanem ha egyszer belebújnak egy fakó színű ingbe, nem vetik le és nem váltják addig, amíg a hosszú használattól el nem rongyolódik és szét nem szakad. Fejüket félrecsapott kucsmával fedik szőrös lábszárukat kecskebőrökkel védik. Cipőjük nincs méretre szabva, így nem is járhatnak benne kényelmesen, ezért gyalogharcban alig használhatók, ők maguk viszont mintha odavolnának nőve edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők módjára ülnek, ha szokásos teendőiket végzik. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről."

Ammianus Marcellinus: Róma története (31.2.)

Ammianus Marcellinus "klasszikus" jellemzéséből a valóság a pusztai népek külső ismertetőjegyei: a sztyeppéken mindmáig ismert és használt süvegük, puha talpú bőrcsizmáik és a rómaiakhoz képest szokatlanul vállas termetük. A reálisabb kortársak általános észrevétele, hogy a hunok többsége alacsony, aránylag nagy fejű, vastag nyakú, széles vállú, domború mellű, vastag törzsű és rövid lábú férfiakból állott. Sidonius Apollinaris a hun férfiakat például szépnek látta. Jordanes a magas termetű gótokat szépségideálnak tekintő gót krónikás számára egy "kicsiny, rút, silány" hun nem is hasonlít az emberhez. De legalábbis egy gót emberhez....


Legközelebb: 2. Hogy néztek ki a hunok?