Források
A
hunokról hun forrásunk nincs, csak a velük ellenséges népektől. A mai modern tankönyveink leggyakrabban
Ammianus Marcellinustól idéznek. Ammianus
Marcellinus nem látott közelről hun embert. Mondjuk távolról sem… A nagyállattartó, legelőváltó pásztorkodás
szigorúan szabályozott életmódjával az antik világ soha nem jött tisztába. A
hunok jellemzésében a korabeli valóság szinte kibogozhatatlanul összeolvadt
Sztrabón, Hérodotosz vagy Homérosz által leírt valóságos vagy képzeletbeli
északi népekről alkotott világképről: minél hidegebb van, annál barbárabbak az
emberek…
"A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a
Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet
felülmúl. Gyermekeiknek mindjárt születésük után késsel mély
barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a szőrszálak szokásos időben
való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg, és minden ékesség nélkül az eunuchokhoz hasonlítanak. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastagnyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy
tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin láthatunk. Rút
emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem
tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és
mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk
hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. Soha semmilyen épületet nem
használnak szállásul, sőt úgy kerülik azokat, mintha a
közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának. Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk. Nyughatatlanul kóborolnak a hegyekben,
erdőkben, és csecsemőkortól fogva hozzászoknak a hideg, az éhség és szomjúság
elviseléséhez. Idegenföldön is csak a legnagyobb szükség esetén lépnek be
bármilyen házba, ugyanis fedél alatt nem érzik magukat biztonságban. Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók össze varrt irhájából
készítik. Nincs külön ruhájuk a házi és házon kívüli használatra, hanem ha
egyszer belebújnak egy fakó színű ingbe, nem vetik le és nem váltják addig, amíg a hosszú használattól el nem rongyolódik és szét nem szakad. Fejüket félrecsapott
kucsmával fedik szőrös lábszárukat kecskebőrökkel védik. Cipőjük
nincs méretre szabva, így nem is járhatnak benne kényelmesen, ezért gyalogharcban alig használhatók, ők maguk
viszont mintha odavolnának nőve
edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők módjára ülnek, ha szokásos teendőiket
végzik. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és iszik, s a ló
keskeny nyakára hajolva mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről."
Ammianus Marcellinus: Róma története (31.2.)
Ammianus Marcellinus "klasszikus" jellemzéséből a valóság a pusztai népek külső ismertetőjegyei: a sztyeppéken mindmáig ismert és használt süvegük, puha talpú bőrcsizmáik és a rómaiakhoz képest szokatlanul vállas termetük. A reálisabb kortársak általános észrevétele, hogy a hunok többsége alacsony, aránylag nagy fejű, vastag nyakú, széles vállú, domború mellű, vastag törzsű és rövid lábú férfiakból állott. Sidonius Apollinaris a hun férfiakat például szépnek látta. Jordanes a magas termetű gótokat szépségideálnak tekintő gót krónikás számára egy "kicsiny, rút, silány" hun nem is hasonlít az emberhez. De legalábbis egy gót emberhez....
Legközelebb: 2. Hogy néztek ki a hunok?
Legközelebb: 2. Hogy néztek ki a hunok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése