2014. január 13., hétfő

Egy kis hun történelem I.

                       Források


     A hunokról  hun forrásunk nincs,  csak a velük ellenséges népektől.  A mai modern tankönyveink leggyakrabban Ammianus Marcellinustól idéznek. Ammianus Marcellinus nem látott közelről hun embert. Mondjuk távolról sem…  A nagyállattartó, legelőváltó pásztorkodás szigorúan szabályozott életmódjával az antik világ soha nem jött tisztába. A hunok jellemzésében a korabeli valóság szinte kibogozhatatlanul összeolvadt Sztrabón, Hérodotosz vagy Homérosz által leírt valóságos vagy képzeletbeli északi népekről alkotott világképről: minél hidegebb van, annál barbárabbak az emberek…

"A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl. Gyermekeiknek mindjárt születésük után késsel mély barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a szőrszálak szokásos időben való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg, és minden ékesség nélkül az eunuchokhoz hasonlítanak. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastagnyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy tlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin láthatunk. Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. Soha semmilyen épületet nem használnak szállásul, sőt úgy kerülik azokat, mintha a közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának. Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk. Nyughatatlanul kóborolnak a hegyekben, erdőkben, és csecsemőkortól fogva hozzászoknak a hideg, az éhség és szomjúság elviseléséhez. Idegenföldön is csak a legnagyobb szükség esetén lépnek be bármilyen házba, ugyanis fedél alatt nem érzik magukat biztonságban. Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók össze varrt irhájából készítik. Nincs külön ruhájuk a házi és házon kívüli használatra, hanem ha egyszer belebújnak egy fakó színű ingbe, nem vetik le és nem váltják addig, amíg a hosszú használattól el nem rongyolódik és szét nem szakad. Fejüket félrecsapott kucsmával fedik szőrös lábszárukat kecskebőrökkel védik. Cipőjük nincs méretre szabva, így nem is járhatnak benne kényelmesen, ezért gyalogharcban alig használhatók, ők maguk viszont mintha odavolnának nőve edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők módjára ülnek, ha szokásos teendőiket végzik. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről."
Ammianus Marcellinus: Róma története (31.2.)

Ammianus Marcellinus "klasszikus" jellemzéséből a valóság a pusztai népek külső ismertetőjegyei: a sztyeppéken mindmáig ismert és használt süvegük, puha talpú bőrcsizmáik és a rómaiakhoz képest szokatlanul vállas termetük. A reálisabb kortársak általános észrevétele, hogy a hunok többsége alacsony, aránylag nagy fejű, vastag nyakú, széles vállú, domború mellű, vastag törzsű és rövid lábú férfiakból állott. Sidonius Apollinaris a hun férfiakat például szépnek látta. Jordanes a magas termetű gótokat szépségideálnak tekintő gót krónikás számára egy "kicsiny, rút, silány" hun nem is hasonlít az emberhez. De legalábbis egy gót emberhez....


Legközelebb: 2. Hogy néztek ki a hunok?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése